Mintha Magyarországon folyamatos rendszerváltozás lenne, történelmileg minden rendszer igyekszik meghaladni elődjét. Vajon mit jelent ilyen szempontból, hogy az MSZP 1990 óta először nem indul a választáson?
Történelmi súlyához képest meglepően kevés figyelmet kapott a hír, hogy az MSZP nem indít jelöltet a 2026-os választáson. Meglehet, hozzászoktunk már ahhoz, hogy eltűnnek a rendszerváltó pártok, hisz hol van már az MDF, az SZDSZ? Egyedül a Fidesz és a KDNP maradt talpon az 1990-es Országgyűlés pártjai közül. Az MSZP levonulása mégis más, a mai Fidesz ugyanis a valaha volt MSZP terméke. Nem csak azért, mert a nagypárti testtartást a szocialistáktól lesték el. A Fideszt domináns párttá tevő építkezési folyamatot a rendszerváltás lezárásának igénye ihlette. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a saját rendszerüket kellett létrehozni. Szimbolikus, hogy mire ez bekövetkezett, új szereplő bukkant fel a politikai térben, amely hasonló mód rendszerváltó babérokra tör.
De mit értek az alatt, hogy a Fidesz célja a rendszerváltás lezárása volt? Az MSZP 1994-es kormányra kerülését a Fidesz sokként élte meg. Hogy létezik, hogy a magyar társadalom nem utasítja el ab ovo az előző rendszer utódpártját? Arra a következtetésre jutottak, hogy habár formálisan megtörtént a rendszerváltás, valójában csak elitváltás, elit transzformáció jött létre, amelynek célja hosszútávon bebetonozni a hatalomra került politikai, gazdasági és kulturális elitet. A Fidesz ekkor vált újra rendszerellenzékivé, Tellér Gyula elmélete alapján a cél a “rendszerváltás rendszerének” lebontása lett. Véleménye szerint ugyanis a későkádári uralkodó osztály a korábbi állami és szövetkezeti vagyon privatizálása révén, a kulturális műhelyek és a média birtoklásával, valamint a globális struktúrákhoz való kapcsolódással kívánta megszilárdítani hatalmát. Ezzel szemben a Fidesz által képviselt polgári erőcsoport a gazdasági és társadalmi közép megerősítésével, a polgári társadalom bázisának megteremtésével, politikai megerősítésével, valamint a gazdaság fellendítésével kívánta hatalmát biztosítani. A két törekvés értelemszerűen összeférhetetlen. Tellér élet-halál harcként írta le a két csoport képviselői között az erőforrások birtoklásáért és a jövő meghatározásáért zajló versengést. Úgy látta, hogy a kormányhatalom birtokában mindkét erő a másik személyi-szervezeti-anyagi-társadalmi bázisának felszámolására törekszik, így a vesztes oldalra kerülni akár végzetes is lehet.
Ha ezt a félelmüket megértjük, világosabbá válik a Fidesz hatalompolitikai gondolkodásának mozgatórugója. Az, hogy a sorozatos választási győzelmek ellenére, miért nem törekedett valamiféle konszolidációra, a politika konfliktusos jellegének mérséklésére. Úgy vélték, hogy a rendszerváltás rendszerét a neoliberális hegemónia tartja fenn, a politikai elit elfogadja ezt a liberális gondolkodásmódot, ezért olyan módon kell lebontani, hogy többé ne lehessen újjá építeni. Hiába omlott össze 2008-ban az 1990 után felépített baloldali/balliberális hatalompolitikai rendszer, s lépett helyébe 2009-től a Fidesz által előhívott centrális erőtér, a rendszerváltás rendszerének lebontása csak most vált teljessé, hogy az “ősellenségük” többé már nem politikai tényező.
Azt hihetnénk, ezzel le is zárul az utóbbi harminchat évet meghatározó politikai konfliktus. Mégsincs így, még akkor sem, ha már a Fidesz úgy véli, hogy nemcsak rendszerváltás történt, hanem korszakváltás is. Véget ért a liberális korszak. Két okból sincs lezárva a rendszerváltás kérdése. Egyfelől az ellenfél eltűnése egy betöltetlen űrt hagy maga után. Ha legyőzték a rendszerváltás rendszerét képviselő összes pártot, mi több, már a liberális rendet is, mivel indokolhatják rendszerük tökéletlenségeit? Másfelől, miközben a korábbi ellenfél elgyengült, váratlanul felbukkant egy olyan erős politikai szereplő, amely a Fidesz korábbi, polgári értékeit kéri számon az immáron domináns párt elitjén. A Tisza célja nem kevesebb, minthogy ugyanazt a folyamatot járja be, amit a Fidesz bejárt az MSZP megsemmisítése érdekében. Ha képes volna – akár több ciklus alatt – megismételni ezt a folyamatot, akkor a modernkori magyar politikatörténet összes kiinduló pártja hasonló sorsa jutna. Ami lehet, hogy egyszerűen a demokratikus fejlődés egy szükséges fejlődési fázisa. Lehet, hogy a régi konfliktusokat, csak teljesen új pártok tudják meghaladni. Persze a Fidesz ezt nem fogja annyiban hagyni, nem véletlen, hogy a Tiszát beosztotta az “MSZP-SZDSZ” szerepére. A Tisza részéről a 2026-os választást Orbán Viktorról szóló népszavazásként keretezik, valójában azonban rendszerválasztás. A társadalmi erőforrások birtoklása a tét, konszolidálhatja saját rendszerét a Fidesz, vagy megkísérlik szétrobbantani mindazt, amit tizenhat év alatt felépített?
Lakatos Júlia