A hidegháború végén a nyugati közösség tagjait az a buzgó remény töltötte el, hogy a liberalizmus terjedése gyors és megállíthatatlan lesz, hiszen minden korábban nem liberális nemzet önként csatlakozik majd az ideológiák győzteséhez. Ez nem következett be... Új könyvajánlónk a Substacken!
VÁLTOZÓ VILÁGREND
JOHN J. MEARSHEIMER – A NAGY TÉVESZME
Nem él ma olyan ember a földön, aki ne egy olyan korban született volna, amelyben az Egyesült Államok egy szuperhatalom. Az, hogy az USA emelkedett ki győztesen a hidegháborúból, egyben azt is jelentette, hogy a geopolitikában a liberalizmusnak nem maradt kihívója. Így az Egyesült Államok hegemóniát élvezhetett a nemzetek, a liberalizmus pedig az eszmék sorában. A többpólusú világ kettőre (a hidegháború idején), végül egyre váltott. Eljött volna a világtörténelem vége? Korántsem. Annak ellenére, hogy egy önálló koherens ideológiai tengely sem áll szemben a liberalizmussal, mégis egyre több nemzet fordul el tőle. Köztük a korábbi zászlóshajója, az Egyesült Államok. Vajon minek köszönhető, hogy a látszólag kihívó nélküli liberalizmus geopolitikai térhódítása megfeneklett? John J. Mearsheimer könyve erre keresi a válaszokat. Véleménye szerint az eszme az elmúlt évtizedekben csupán egy sziszifuszi harcot vívott.
1. Hiányzik a világállam
A liberalizmus fontos alapelvei az egyéni szabadságjogok és a szabadpiac. Azonban ameddig egy állam a maga területén belül fenntarthatja ezt a rendszert (lévén, hogy rendelkezik a hatalmi ágak felett), a határain túl a nemzetközi rendszer viharos tengerén ez lehetetlen feladat. Ahhoz, hogy a liberális keretrendszer valóban kiterjedjen bolygónkra, egy nemzeteken átívelő, magasabb hatalommal rendelkező szervezet lenne szükséges, amely igazságos bíróként felügyeli a nemzeteket. Ez természetesen elképzelhetetlen. Sem a nemzetközi jog gyakori semmibe vétele, sem a nemzetközi szervezetek befolyásának csökkenése nem utal az ellenkezőjére.
2. A változás elkerülhető
A hidegháború végén a nyugati közösség tagjait az a buzgó remény töltötte el, hogy a liberalizmus terjedése gyors, illetve megállíthatatlan lesz, hiszen minden korábban nem liberális nemzet önként (és saját érdekében) csatlakozik az ideológiák győzteséhez. Ez nem következett be.
Minden nemzet első számú célja a túlélés, és nemzet létéből adódóan, nacionalista. Így azon országok, melyek nemzettudatából és tapasztalatából hiányoztak a szükséges alapok a liberalizmus kiépítéséhez, kényszer nélkül, csak elvétve próbálkoztak vele. Amennyiben pedig külső kényszer érte őket, nemzettudatukat féltve (amelynek sérülése a nemzet túlélését fenyegeti), különösképp elutasítóvá váltak az idegen eszmével szemben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk, a szabadságjogok kényszerrel való terjesztésének paradoxonát, egy túlzottan agresszív ideológiai kampány eredményeként a liberális hegemón szükségszerűen meggyengül, ezzel kockáztatva, hogy elveszíti státuszát.
3. Új kihívók emelkednek fel
Világunk hosszabb ideig volt duális, mint unipoláris, és hosszabb ideig volt multipoláris, mint kétpólusú. A XX. század végén kivételes helyzetbe került Egyesült Államok (és az államokon keresztül a liberalizmus) hegemón szerepe, sokkalta valószínűbb, hogy a történelmi fejlődés végső foka helyett, csupán a „természetes” többpólusú állapot pillanatnyi zavara. Kína gyors felemelkedése az utóbbira lehet bizonyíték, hiszen az ország pólusképző erőként lép fel, és közelről sem nevezhető liberálisnak. A kínai hibrid modell különösen nagy fenyegetést jelenthet a liberalizmusra, ha sikerül nagyobb és erősebb szövetségi hálót kialakítania.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy a bemutatott mű, a liberalizmust gyalázná. Helyette a belpolitikából kilépve (ahol a szerző véleménye szerint megvan a helye a liberális gondolkodásnak), az eszme külpolitikai dimenzióját értékeli. Ameddig egy nemzet vagy nemzetközösség egyértelmű hegemónként emelkedik a többi felé, kis kockázata van annak, hogy hibái visszaüssenek, mivel nincs megfelelő ellenpólusa, aki megbüntethetné ezért. Így arra csábulhat, hogy érzelemvezérelt politikát folytasson. Azonban ennek hosszú távú eredménye a vezető szerep meggyengülése, hiszen az eredendően hatalomelvű geopolitikában előbb-utóbb az okozat benyújtja az ok számláját.
John Mearsheimer szerint 2016-ra egyértelművé vált a liberális hegemónia meggyengülése, ennek következménye a többpólusú világrend visszatérése, amely felülírja az elmúlt évtizedek törvényszerűségeit. Aki a régi játékszabályok szerint játszik, az veszít, de mit tehet, aki győzni akar?
A szerző szerint a nyugati közösségnek a liberális külpolitikai gondolkodás helyett a reálpolitika eszméjét kell előnyben részesítenie. A reálpolitika hatalomelvű, ridegebb megközelítése nem hordoz magában érzelmi tartalmat, sem erkölcsi értékvállalást, ezért a hidegháborút követő győzelmi mámorban a liberalizmus árnyékába kényszerült. Ám éppen e tulajdonságainak köszönhetően örökörvényű és törvényszerű. Minél nagyobb a bizonytalanság a nemzetközi színtéren, annál biztosabb kapaszkodó.
Ne feledjük: Mearsheimer kritikája nem a liberalizmus egészének, hanem annak külpolitikai alkalmazásának szól. A szerző szerint a belpolitikában a liberális gondolkodásnak lehet létjogosultsága, a nemzetközi rendszerben azonban a realizmus és a nacionalizmus törvényei érvényesülnek. Ezért csak azok a helyzetek kedvezőek, amikor a liberális értékek nem ütköznek a stratégiai realitásokkal. Ha viszont egy állam erkölcsi küldetéstudatból, a hatalmi viszonyokat figyelmen kívül hagyva cselekszik, könnyen saját helyzetét gyengíti. A nemzetközi rendszer növekvő bizonytalansága is arra utal, hogy a világpolitikát végső soron nem elvek, hanem erőviszonyok, biztonsági kényszerek és nemzeti érdekek formálják.
Jáger Máté