Ivan Krasztev Európa után című könyve nem egy letűnt válságkorszak dokumentuma, hanem ma is érvényes diagnózis. A migráció, a kelet–nyugati törésvonalak, az elit és a helyhez kötött társadalmak konfliktusa, valamint a különutasság együtt ma is az Európai Unió jövőjét fenyegetik. A vészharang tehát ma szól, Európa pedig már hozzászokott a hangjához.
Ivan Krasztev Európa után című művének magyar kiadásán egy homokórát látunk, amelynek alsó felében már több csillag látható. Riasztó szimbólum, az Európai Unió valóban túl lenne már élete derekán? Igaz, az az Unió támogatottsága magas a tagállamokban (sőt több országban a megkérdezettek nagyobb aránya bízik az Unióban, mint a saját kormányukban) de mégis egyre több országban maradnak hatalmon, illetve kerülnek hatalomra EU-szkeptikus pártok. Ennek az ellentmondásos helyzetnek természetesen több oka is van, azonban a bolgár szerző szerint a jelenség szikrája a migránsválság, valamint tágabb értelemben az EU-n belüli népmozgás, mely az alábbi következményekkel jár:
1. Nincsen közös jövőkép, csupán eltérő múltak
Hogyan nézzen ki az EU a jövőben? Ahány nemzet, annyi válasz. Míg korábban az EU bővítésének célja konszenzust élvezett, ez a kérdés is egyre megosztóbbá válik. Az elöregedő társadalmak és az AI által ígért automatizációs hullám akár ellensúlyozhatják is egymás hatásait, azonban ezekben az ügyekben is hiányzik a közös fellépés (és az ezt megelőző vízió). Ennek egyik oka, hogy nem sikerült kialakítani azt a kapcsolódási pontot, amely eltörölné a földrajzi megosztottságot. A nyugat-kelet tengelyen a egyik oldal történelmi tapasztalatai sem írták felül a másik oldaléit, és szintézisük sem alakult ki.
Míg a nyugati nemzetek gyarmattartó múltja okán nyitottabbak a bevándorlásra (sőt akár történelmi felelősségüknek érzik támogatását), ezt az érzést a keleti nemzetek nem osztják. Mivel sok kelet-európai ország megtapasztalta a történelmi elnyomást, ódzkodnak a kultúrájuk és demográfiájuk változásától. Ugyanezen tengely magyarázza, hogy a föderációs jövőkép miért népszerűbb nyugaton, mint keleten. Ameddig az EU nem képes egy egységesebb identitás meghatározására, félő, hogy a nyugat-kelet tengely ellentéte tovább mélyül.
2. Nemzeteken átívelő feszültség alakult ki a „népiesek” és a „kozmopoliták” között
A népies-kozmopolita ellentét nem újdonság. Azonban az EU szabadpiaci egyezménye ezt az ellentétet egy magasabb dimenzióba emelte, hiszen könnyebbé vált az ambiciózus dolgozóknak, hogy a jobb megélhetés reményében a fejlettebb országok munkaerőpiacát erősítsék. A szellemi elit elcsábításának egyértelmű győztesei a nyugat-európai nemzetek (ahol győztesek vannak, ott szükségszerűen vesztesek is akadnak).
A „bárholokkal”, akik leginkább ki tudták használni a szabad emberáramlás lehetőségeit állnak szembe a „valaholokkal”. Az utóbbi csoport tagjai kevésbé individualisták, és erősebb érzelmi kötődés fűzi őket az otthonukhoz, és éppen ezért kevesebb eséllyel adják a fejüket költözésre. A feszültség forrása, hogy ameddig a bárholok nem sok figyelmet fordítanak a valaholokra, és elfogadóbbak az EU-n kívüli bevándorlókkal szemben, a valaholok aggódva tekintenek a kulturális és demográfiai változásokra, melyek az emberáramlás elkerülhetetlen következményei (legyen szó a nagyvárosok világvárossá válásáról vagy az elnéptelenedő vidékekről). Minél inkább megtapasztalta egy nemzet korábban az elnyomást és identitásának elvesztését, annál erősebben él népében a változástól való félelem.
3. A különutasság árt a szövetségnek
A liberális demokráciák fontos ismérvei a fékek és ellensúlyok rendszere, illetve a különböző nemzeti és nemzetközi szervek függetlensége az államhatalomtól. Azonban ha egy nemzet fenyegetve érzi magát (például a migránsválság okán), vagy sértettséget érez, könnyen csapdaként foghatják fel az állampolgárok a liberális intézményrendszerrel járó bürokratikus hálót. Az olyan országok, amelyek kevesebb ideig szocializálódnak a liberális keretrendszerben, gyengébben kötődnek hozzá, kevésbé érzik szükségesnek és sajátjuknak (különösképp ha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a gazdaság és jólét terén), így hajlamosabbak olyan vezetőket megválasztani, akik kevésbé hisznek a liberalizmusban. Cserébe az ő ígéretük a nagyobb nemzeti szabadság a bel- és külpolitikában. A nemzetek növekvő mértékű önrendelkezése viszont gyengíti az Uniót. Közös keretrendszer nélkül a a különutasságot választó tagállamok nem képesek egységesen fellépni a nemzetközi politikában.
Ivan Krasztev könyve 2017-ben, a 2015-ös migránsválság, a 2016-os Brexit-szavazás, valamint Donald Trump első választási győzelme után jelent meg. Könnyen érthető tehát, hogy miért érezte úgy, hogy közelebb áll az Unió a végéhez, mint bármikor korábban. 2026-ra azonban láthatjuk, hogy habár a szövetség nincs a zenitjén, de még mindig működik. A koronajárvány leküzdése után az orosz-ukrán konfliktussal kitört a második világháború óta az Európában vívott legnagyobb fegyveres konfliktus, amelynek egyelőre még nem látjuk a végét, ráadásul az Európai-Amerikai viszonyrendszer újabb és újabb csapásokat szenved Donald Trump elnöki adminisztrációjától.
Éppen ezért a kötetre nem érdemes úgy tekintenünk, mint egy 2017-es időkapszulára. A könyvben megfogalmazott problémák máig meghatározóak, mélyen gyökeret vertek az Unióban. Rendezésük az Unió megerősödésének feltétele; elhanyagolásuk viszont magát az európai együttműködést sodorhatja végveszélybe. Ezek nem a napi politika múló zavarai, hanem Európa jövőjét meghatározó törésvonalak, amelyekkel csak akkor nézhetünk szembe, ha képesek vagyunk túllépni a jelenközpontú értelmezéseken.
Novák Zoltán
Thanks for reading Méltányosság Politikaelemző Központ! Subscribe for free to receive new posts and support my work.
