Március 15-e után a rejtőzködő szavazók száma csökkent, ami pontosabb közvélemény-kutatást tesz lehetővé.
Nagyon komoly lemaradás van a médiában és az influenszerek körében a közvélemény-kutatások helyes megítélése terén, ami jórészt olyan bonmot-oknak köszönhető, mint Churchillé, hogy csak azt a statisztikát hiszi el, amit hamisított. A másik közhely, hogy nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást.
Rendben, nem mindenki szociológus, nem mindenki foglalkozik a közvélemény-kutatás történetével. Jómagam társadalomkutatás címszó alatt tartottam kurzust, és az első előadás mindig arról szólt, hogy miképp fejlődött ez a szakma, hogyan próbálták kiküszöbölni a módszertani tévedéseket ciklusról ciklusra, és hogy mik voltak ezek a tévedések.
A mostani problémák nem a mintavétellel, nem a súlyozással, hanem a rejtőzködő szavazókkal vannak. Egy olyan cégnek, amely tartósan törekszik a jelenlétre a piacon, egyáltalán nem érdeke, hogy elbukja az előrejelzését, úgyhogy itt nem kizárólag az etika szabályoz, hanem a piaci érdek is. Nagyjában-egészében meg lehet különböztetni egymástól a cégeket, de mindig van tévedés, és ennek oka nem szociológiai, hanem szociálpszichológiai: a választó rejtőzködése.
Az olyan társadalmakban, mint amilyenek a szocialista társadalmak voltak, úgynevezett látens közvéleményről beszéltünk. Vagyis a magasabb nyilvánossági szinten a válaszolók mást mondtak, mint amit gondoltak. Pl. a „kik a legjobb barátaink” kérdésre a szovjeteket mondtuk, nem a finneket vagy a lengyeleket. A „hogyan lehet kutatni a látens közvéleményt” kérdésre a válasz az, hogy sehogy, ettől látens. Legalábbis kérdőíves módszerekkel nem lehet kutatni.
A példa mutatja az egzisztenciális kiszolgáltatottságot. A közigazgatásban dolgozóktól a kisebb településeken lakó civilekig egzisztenciális kockázatot vállaltak a Tisza melletti kiállással. Ismerek olyan történetet, amelyben valaki nem mert kimenni Magyar Péter helyi országjárására, mert hagyományörző egyesületet vezetett, és nem kívánt konfliktusba kerülni az önkormányzattal.
A szabadabb társadalmakban a civilizáltságnak van egy bizonyos nyomása, ahogy arról többek között Habermas meg volt győződve. És ne vessük el teljesen az állítását, hogy a nyilvánosság civilizál, csak mert a közösségi médiában ez nem valósul meg. Más keretek közt ez ma is megfigyelhető. A nyilvánosság civilizációs kényszere miatt a szélsőségesebb állásponton lévők sokszor elrejtik a véleményüket, és inkább olyan választ adnak, amit elvárnak tőlük. Nem árulják el például, hogy Trumpra szavaznak, miközben rá szavaznak majd.
A szélsőségesebb pártok Magyarországon is mindig több szavazatot kapnak, mint amennyi a közvélemény-kutatásokból kiderül, de nem azért, mert a kérdezőbiztosok csalnak az adatfelvételen, hanem mert a szélsőségesek rejtőzködnek.
A rejtőzködés a nyilvánosságban a véleményvállalás kockázatának függvénye. Egy példával illusztrálva: előfordulhat olyan helyzet a mai Magarországon, hogy deviánsnak számít az, ha valaki nem gyűlöli az ukránokat, miközben egyébként valóban nem gyűlöli őket. Tehát nem csak etikai nyomás alatt lehet a vélemény. Vannak előítéletek, amelyek normává válhatnak. A szociálpszichológia klasszikus kérdése, hogy miért Barabás, és miért nem Jézus?
A Fidesz problémája, hogy nagyon sok kínos dolog kapcsolódik a tevékenységéhez, így aki elárulja a szimpátiáját, megkaphatja azt a vádat, hogy pedofiltámogató, a lopást támogatja, a hamis zászlós műveleteket, az orosz befolyást stb. Ezért az is feltételezhető, hogy sokkal többen fognak a Fideszre szavazni, mint ahányan a nyilvánosságban vállalják a Fidesz iránti szimpátiát.
A konklúzió tehát az, hogy nem tudjuk kik rejtőzködnek inkább. Bár az, hogy munkahelyeken – tehát alacsonyabb nyilvánossági szinteken – a két nagy párt hívei ma vitatkoznak egymással, azt mutatja, hogy a rejtőzködés csökken. De az egyházi iskolák alkalmazottai, a hivatásrendekben dolgozók, a Mészáros és más NER érdekeltségének kiszolgáltatott vállalkozók továbbra is rejtőzködnek, ráadásul a kiszolgáltatottaknak roppant erős a kognitív disszonanciája, tehát meggyőzhetik magukat, hogy mégis azzal azonosulnak, akivel pedig nem tennék (ld. erről a Stockholm-szindrómát).
Egy március 15-ei élmény felszabadít sok rejtőzködőt mindkét oldalon, mert ad egy közösségi élményt. Ezért csak annyit mondhatunk biztosan, hogy március 15 után kevesebb rejtőzködő lesz, aki nem válaszol, vagy mást mond, mint korábban. Március 15-e után pontosabban mérhetnek a közvélemény-kutatók, mint előtte, és ez legyen érdeme annak, ahogy a magyar társadalom abszolválta 2026. március 15-ét.
Zsolt Péter