Az egész világ a csodájára járt Norvégiának az idei labdarúgó világbajnokságon. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a norvégok egy kifejezetten erős futballgenerációt neveltek ki; van egy világsztárjuk Haaland személyében, aki ontja a gólokat; valamint a (gyengélkedő) brazilokat legyőzve bejutottak a legjobb nyolc közé. Ugyanakkor nem csak a norvég futball teljesítménye az, ami figyelemre méltó lehet Magyarország számára, hanem az a nemzeti egység is, amit a vébé ideje alatt tanúsított Norvégia. Zsiga Bulcsú blogja.
Nagy elérést generáltak azok a videók, amelyekben a norvég szurkolók, óvodások, a parlamenti képviselők, illetve a norvég válogatott a nemzeti büszkeség jegyében együtt húzták a képzeletbeli viking hajóikon a „Ro!” (ejtsd. „rú”) felszólításra a szintén képzeletbeli evezőiket. Az is sokat elmond a rituálé általános sikeréről, hogy egyetlen egy kritika fogalmazódott meg vele szemben; mégpedig az, hogy „történelmietlen”. Hasonlóan virális jelenség volt korábban a 2016-os EB-n az izlandiak tapsoló szurkolása is. Most pedig képzeljük el, ahogyan az elmúlt tizenhat évben a Fidesz-KDNP és az ellenzéki frakciók együtt énekelték volna Kövér László kezdeményezésére “Az éjjel soha nem érhet véget” című számot. Nem igazán megy.
Magyar politológusként zavarba ejtő látni, hogy míg máshol egységbe kovácsoló ereje van a labdarúgásnak, addig idehaza megosztja a társadalmat. Ráadásul annak ellenére, hogy az elmúlt tíz év eredményei alapján nem olyan nehéz rajongani a válogatottért. 2016 óta több kontinenstornára kijutott a válogatott; a Nemzetek Ligája 2022-2023-as kiírásában az élvonalban vitézkedve idegenben legyőzték 4-0-ra a sztároktól hemzsegő angolokat; Szoboszlai Dominik teljesítményének köszönhetően pedig nemzetközi sztárja is lett a magyar focinak. Igaz, a régóta várt vébé szereplés még nem jött össze 1986 óta.
Látható a különbség a magyar és a norvég eset között: az egyik országban a labdarúgás egy sikeres eszköze a nemzetépítésnek, a másikban viták tárgya. Amíg a norvégok együtt „rú”-znak, addig a magyarok széthúznak. Kérdés, hogy miért?
A legegyszerűbb az lenne, ha a mainstream megfejtéseket követve Orbánt tennénk ezért felelőssé. Hiszen ő volt az, aki átpolitizálta a labdarúgást és összekötötte a nemzettel való azonosulást a labdarúgás feltétlen támogatásával. A válasz azonban ennél jóval összetettebb és összefüggésben van a magyar társadalom kultúrnemzeti fejlődésével.
A kultúrnemzeti fejlődés az azonos nyelven beszélő, közös kultúrával rendelkező közösségek integrációját jelenti, amelyhez jellemzően nem társul homogén nemzetállamiság. Ezek a nemzetek görcsösen ragaszkodnak a nemzeti egységhez, annak hiányát végzetes hibaként élik meg, ami végső soron nemzethalálhoz is vezethet. Ilyen körülmények között a politika gyakran úgy tekint a nemzeti identitásra, amit felülről irányítva újra meg újra meg kell erősíteni (például azzal, hogy kit tekintünk tősgyökeresnek és kit nem), máskülönben a fentebb felvázolt forgatókönyv léphet érvénybe.
A másik mintázat az államnemzeti fejlődés. Ennél a típusnál a nemzeti léthez állandó állami terület is társult; a társadalmi kohéziót a közösen osztott alapértékek, törvények és szabályok biztosítják. A politikai elitnek nem az a dolga, hogy beleszóljon abba, hogy milyen az igazi francia, német vagy norvég, hanem az, hogy biztosítsa az ország normális működését (a két fejlődés különbségéről és politikai hasznosulásáról itt lehet olvasni részletesebben).
Magyarország és Norvégia egy darabig hasonló fejlődési ívet jártak be (lásd. 66. oldaltól), azonban a történelem végül úgy alakult, hogy a magyar nemzetfejlődés a kizárásra hajlamos kultúrnemzeti irányt vegye, addig a norvégok az államnemzeti nyomvonalra léphetettek rá.
Magyarországhoz hasonlóan Norvégiának is megvolt a maga “sógori” viszonya; előbb Dániával, majd 1814-tól Svédországgal volt alá-fölérendelt viszonyban. Mind a magyar, mind a norvég politikai életet a központi hatalomhoz való viszonyulás határozta meg. Az volt kormányon, aki elfogadta a status quo-t, aki pedig függetlenedni akart, az került ellenzékbe.
Azonban Norvégia esetében Svédországnak nem volt akkora erőfölénye, mint Ausztriának Magyarországgal szemben. Amit a norvég Nemzetgyűlés 1814-ben el tudott érni a polgárosodás terén, azt a reformkori liberális elit nem tudta az 1848/49-es forradalommal és szabadságharccal (utóbbiak számára hivatkozási alap volt a norvég példa). Miközben Norvégia Európa egyik demokratikus mintaállama lett, erős parlamenttel, addig Magyarországon megmaradtak a feudális struktúrák, a dualizmus magyar politikai elitjének döntő többsége nem is támogatta a választójog kibővítését. A másik jól ismert problémát a nemzetiségek magyarosításának a sikertelensége jelentette.
Norvégia tehát szerves, államnemzeti és demokratikus fejlődésen mehetett keresztül, ráadásul a történelem viharaiból is ki tudott jobbára maradni. Ezzel szemben a magyar fejlődés csak Trianon árán tudott valóban szuverén nemzetállami pályára állni. Trianon után a politikai elit egyik fő feladatának a magyarság fenntartását tekintette, különös tekintettel a határon túli magyarokra. Ez együtt járt a nemzethaláltól való félelemmel, valamint azzal, hogy kirekesztték azokat, akikről azt vélték, hogy a nemzet ellen munkálkodnak (“tősgyökeres” vs. “nem tősgyökeres” magyarok).
A rendszerváltás után mind a lelátókon, mind a politikában visszatért a történelem abban a tekintetben, hogy a kultúrnemzeti mintázat továbbra is erősen jelen van Magyarországon. Ezt nem a Fidesz vagy Orbán idézte elő, maximum csak felismerte és kihasználta azzal, hogy ráerősített (többek között a labdarúgáson keresztül). Mindez persze nem azt jelenti, hogy a magyar társadalom örökké arra lenne kárhoztatva, hogy a magyar identitás körüli viták borzolják a kedélyeit.
Ahhoz, hogy a magyar labdarúgás olyan identitásképző eszköz legyen, amiből hiányzik a “mi és ők” negatív megkülönböztetése, ahhoz a politikának korlátoznia kellene önmagát és letenni arról, hogy pártos célokra használja fel a focit. A labdarúgás azokban az országokban vált a társadalmi kohézió erőforrásává, ahol alulról jönnek a kezdeményezések, például a közösen énekelt dalok is. A “Hey Jude” vagy a “Wonderwall” sem azért szól az angol válogatott meccseken, mert Boris Johnson vagy Keir Starmer úgy akarta, hanem azért, mert a vidéki toryk és a nagyvárosi munkáspártiak így találták jónak. Ha a társadalom maga találja ki a rituáléit, akkor mindenki szívesebben vesz részt bennük.
Zsiga Bulcsú