Most, hogy lezárult a rendszerváltás óta eltelt 36 év tizedik országgyűlési választása és a Tisza Párt győzedelmeskedett: eljött a nemzet újraegyesítésének az ideje. Bár megszokhattuk, hogy a magyar politikusok a retorikájuk szerves részévé tették a nemzeti egység fontosságát; emögött csak nagyritkán szokott valódi tartalom is lenni. Egy ilyen kampány után azonban nagyon is érdemes kitekinteni, hogy máshol és mások hogyan teremtették meg a békés együttélés politikai feltételeit.
A nemzet egyesítésének hangoztatása során a politikusok kimondva vagy kimondatlanul is mindig a többi pártot teszik felelőssé az egység hiányáért, ami ezért csak akkor valósulhat meg, ha választás útján távol tartják őket a hatalomtól. Ugyan a politika alaptermészetéhez tartozik a társadalom olyan mértékű megosztása, ami a „barát és ellenség” képletének a felfestésével szokott járni, azonban az nem mindegy, hogy ez a törekvés meddig tud elmenni. Ha a megosztás odáig fajul, hogy az ellenfelek megkérdőjelezik a másik politikai létjogosultságát, akkor szinte elképzelhetetlennek tűnik a konfliktus normális mederben tartása, ami pedig a politikai erőszak megjelenéséhez is vezethet.
Ma Magyarországon sokan gondolhatják úgy, hogy a politika fő erőit egy világ választja el egymástól és elképzelhetetlennek tartják a törzsi gondolkodásból fakadó két Magyarország közeledését. Pedig ez a távolság csak relatíve számít nagynak, főleg, ha olyan nemzetközi példákkal (egy chilei és egy észak-ír) hasonlítjuk össze a magyar helyzetet, amelyeknél a szemebálló feleknek sokkal nagyobb bűnöket és sérelmeket kellett elengedniük egymásnak.
Chile az 1973-as katonai államcsínyig Latin-Amerika legrégebbi és legsikeresebb demokráciája volt, amelyet a politikai spektrum széles skáláját felvonultató politikai elit kompromisszumkészségen nyugvó politikai kultúrája működtetett. Azonban az 1960-as évektől kezdődően a hidegháború okozta feszültség kikezdte a chilei demokrácia teherbíróképességét. A baloldaliak közül sokan burzsoá csökevényként értékelték az elitek együttműködését, a jobboldaliak pedig attól tartottak, hogyha a baloldali Népi Egység hatalomra kerül, akkor bevezetik a kommunizmust és egy második Kubát fognak csinálni az országból.
Az 1970-es elnökválasztáson a szocialistákat és kommunistákat magába foglaló Népi Egység jelöltje, Salvador Allende győzedelmeskedett, ami pánikot idézett elő az amerikai CIA által pártfogolt jobboldalon. A választási gyűlöletkampány után az ellenzék mindent meg akart tenni azért, hogy Allendét ne iktassák be; politikai eszközökkel ellehetetlenítsék és megbénítsák a kormányzását. Bár Allende igyekezett gátat szabni az ellenzéki és kormánypárti szélsőségeknek, nem tudta megakadályozni, hogy a pártcsatározások még jobban eldurvuljanak. Az ellenfelei illegitimnek tartották és vád alá akarták helyezni, a párttársai meg a reakciósnak titulált jobboldallal való párbeszéd megszakítását követelték az elnöktől. Az 1973-as időközi választások után egy hónappal Augusto Pinochet tábornok vezetésével a hadsereg átvette a hatalmat, Allende elnök pedig öngyilkos lett.
A 17 éves Pinochet-diktatúrát mind a bal- és jobboldali pártok megsínylették, azonban a tábornoknál csak a régi riválisaikat vetették meg jobban. A kölcsönös utálatból csak évekkel később, az 1970-es évek végétől tudtak visszább venni a chilei politikusok, amihez informális vacsorák sorozatára, illetve a politikai bebörtönzöttek kölcsönös jogi megsegítésére volt szükség. Az egykori ellenségek között lassan, de biztosan újra kialakult a bizalom, melynek eredményeképpen 1985-ben 21 párt kidolgozott és elfogadott egy dokumentumot, ami a „Nemzeti egyetértés a teljes demokráciához vezető útról” címet kapta. Ebben olyan alapvető követeléseket fogalmaztak meg, mint a közvetlen elnökválasztás, a politikai pártok legalizálása, a sajtószabadság helyreállítása és az emberi jogok tiszteletben tartása.
Az ellenzéki koalíció előbb az 1988-as népszavazáson akadályozta meg, hogy Pinochet újabb nyolc évvel meghosszabbítsa a hatalmát, majd az 1989-es elnökválasztást is megnyerték. Tanulva a korábbi hibákból, az új elnök mind a jobboldal, mind a baloldal pártjaival együttműködött és informális tárgyalásokon egyeztettek a legfontosabb döntésekről, amelyeken még a diktatúrát támogató pártok képviselőit is fogadták. Azóta Chilét újra Latin-Amerika egyik legjobban működő demokráciájaként tartják számon.
A másik szintén tanulságos példa az 1998. április 10-én kötött nagypénteki egyezmény és az ahhoz vezető út. A huszadik század elején véres küzdelem folyt Nagy-Britannia és Írország között, amelyet az 1921-es angol-ír békeszerződés zárt le. A szerződés értelmében létrejött a független Ír Köztársaság, ami a kiválásáért cserébe lemondott hat északi tartományról. Az Észak-Írországban élő katolikus kisebbség (nacionalisták) el akart szakadni Nagy-Britanniától és csatlakozni Írországhoz, míg a többséget adó, magukat britnek tartó protestánsok (unionisták) maradni akartak.
Az új rend sokak számára elfogadhatatlan volt, ráadásul a protestáns többség elnyomta a katolikus kisebbséget, súlyosan csorbítva a polgári szabadságjogokat. Az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) rendszeresen követett el terrortámadásokat a brit kormánnyal, illetve az észak-írországi helytartóival szemben, amit egyikük sem hagyott megválaszolatlanul.
Az enyhülésre csak az 1970-es években kezdődött el, miután a brit és az ír kormány elkezdett közeledni egymáshoz. Az igazi előrelépést a nagy csoportok közötti megbékélés jelentette: vegyesházasságok köttettek, valamint közös nyári táborokba vitték a két felekezet középiskolás korú gyermekeit.
Akárcsak Chilében, úgy az észak-ír helyzet rendezésében is nagy szerepe volt az informális egyeztetéseknek, vagy szaknyelven a másodvonalbeli diplomáciának (track two diplomacy). A folyamat kulcsszereplői a szembenálló felek képviselői, illetve olyan résztvevők (agytrösztök, vallási vezetők, civil szervezetek, akadémikusok), akik kvázi harmadik oldalként egyengetik a tárgyalásokat és előmozdítják a megbékélést. A megbeszéléseknek az a fő karakterisztikája, hogy a résztvevők szabadon és őszintén, a nyilvánosság bevonása nélkül beszélhetnek az általuk képviselt csoportok problémáiról és megéléseiről, ami kölcsönös megértéhez és bizalomépítéshez vezet. Az IRA fegyverletételéhez (1994) és a nagypénteki egyezményhez vezető utat éveken keresztül Alec Reid ír katolikus pap egyengette, aki egy asztalhoz tudta ültetni az ír nacionalista John Hume-ot és az unionista Gerry Adams-et.
Láthattuk, hogy a közös előrelépés érdekében máshol sokkal nagyobb bűnöket és sérelmeket kellett egymásnak elengedniük olyan politikai oldalaknak, amelyekről igazán nehéz lett volna elképzelni, hogy valaha is ki tudnának békülni. Magyarországon se kellene első körben hatalmas gesztusokban gondolkozni, például politikai paktumokban. Inkább sok kis lépésre lenne először szükség, ami az informális rendezvények sorozatából állhatna (egyeztetések, másodvonalbeli diplomácia). Ez nagy lépés lenne a politikusoknak, de még nagyobb a magyar demokrácia és társadalom számára.
Zsiga Bulcsú