Miért fontos az edukáció?
Van egy mondás: mindenkit csak arra lehet megtanítani, amit úgyis tud. De arra nagyon. És amit nem tudunk? Csizmadia Ervin blogja.
Az „edukáció” főnév magyarra fordítva leginkább nevelést jelent, az „edukálni” főnévi igenév pedig azt jelenti, hogy nevelni. Az edukálás kifejezés eléggé elterjedt az utóbbi időben. De mit is jelent, illetve mit kellene jelentenie?
Amikor valaki edukálni szeretne, akkor ez – jó esetben – semmiképp sem egy aufklerista, felülről lefelé irányuló nevelési szándékot fejez ki, hanem valami olyasmit is, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy legyünk műveltebbek, vonódjunk be a világ folyásába.
Így tehát a művelődni, bevonódni kifejezésések lennének talán a legalkalmasabbak, amelyek ráadásul kifejezik azt is, hogy itt nagyon is szó van annak az egyénnek (csoportnak, rétegnek, országnak) a szándékáról, aki valamibe be akar vonódni. Amikor azt mondjuk, hogy „edukálunk valakit”, az nem csak a mi szándékunkról szól, hanem azokról is, akik maguk is szeretnének többé válni, mint akik.
S itt jön a lényeg.
Az edukáció, edukálás kifejezésnek túlságosan csak a politikai, mondhatni: pártpolitikai tartalma az erős. Számtalanszor halljuk-olvassuk, hogy a pártoknak jó lenne edukálniuk közönségüket. Ha olcsó poénnal akarnánk élni, azt mondhatnánk: látjuk is ennek az edukálásnak az eredményeit! Soha ennyi egyoldalú, pártfüggő, fehér-fekete szemléletű választót, soha ennyi „edukált” acsarkodót nem láttunk még itt a rendszerváltás óta. Kérhetnénk szépen a pártok korifeusait, ugyan edukáljanak már kicsit szofisztikáltabban, de nemigen remélhetjük, hogy egy ilyen kérésnek foganatja lenne. És valóban nem is itt van a kulcs. A politika már csak olyan, amilyen.
Ellenben nagyon sok teendő nem a pártokon múlik. A politikát elemzőknek is vannak nevelői, művelődést serkentő funkciói. Mondjunk csak egyetlen példát, hogy mivel járulhat hozzá a mi szakmánk a társadalmi műveltség, tájékozódóképesség növeléséhez.
Az orosz-ukrán háború legyen ez a példa, amelynek kapcsán a közéletben lényegében csak politikai álláspontok kavarognak, miközben az új információk mennyisége nagyon csekély. Mivel edukálhatjuk hát mi a közönséget? Például azzal, hogy összegyűjtjük a nyugat-európai vezető politikusok ide vágó beszédeit. Merthogy a magyar közéletben alig valamit tudunk arról, hogy hogyan érvelnek ők. Melyek a premisszáik, az értékeik és hogyan indokolják ők, hogy a béke hívei? Már csak azért is elengedhetetlen lenne egy ilyen edukáció, mert például a magyar jobboldalon az egyik legelterjedtebb megközelítés, hogy bizonyos európai politikusok „háborús uszítók”. Lássuk hát a politikusi beszédeket, amelyek nagyon is fontosak!
Ezen kívül mondhatnánk még számos más példát is. Sőt. szinte csak példákat mondhatnánk, hol és milyen edukáció hiányzik ahhoz, hogy a magyar társadalom egy „külvilág-deficites” állapotból és másfajta – és nem feltétlen a pártpolitika által motivált – állapotba kerüljön. Ez a munka azonban valamiért rendkívül alulértékelt Magyarországon. Ha pedig alulértékelt, akkor itt az idő, hogy kezeljük ezt a munkát a saját értékén.
Sokféleképpen edukált társadalom nélkül nincs önmagát kreatívan megújító demokrácia. Ennyi a tanmese.