Az állampolgári nevelés túl fontos ahhoz, hogy egyetlen intézményre – az iskolára – bízzuk. Valójában minden dolog, ami körülvesz bennünket, informálisan és tudattalanul hatással van a személyiségfejlődésre, így minden összefügg valamilyen szinten az állampolgári neveléssel. A mesék világa az emberiség kultúrájának kincsestára, ezek a történetek évezredes tudást hordoznak. Nem véletlen, hogy 1888-ban, nyolc évvel azután, hogy Franciaországban bevezették a tankötelezettséget, Perrault Lúdanyó meséi című kötetét olvasókönyvként használták a francia iskolákban.
Szeptember 30-án lesz Benedek Elek (1859-1929) születésnapja, egyúttal a Népmese Napja. Ez alkalomból érdemes elgondolkodni azon, miért mesélünk még mindig, pontosabban, csúnya kifejezéssel, mi a mesélés hasznossága (nem mintha valamit ne lehetne haszontalanul végezni, nagyjából a világ legjobb dolga valamit „csak úgy” végezni). A mese az egyik bevezető az etikába. Ahogyan Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató mondta a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában: a mese az első etikaóra, az első hittanóra. Hozzátehetjük: az első állampolgári ismereteket is a meséből nyerjük.
Miről ír még Paár Ádám?
Valóban az iskolapadban dől el, hogy kiből lesz jó állampolgár, vagy a válasz a gyerekszobában, a népmesék mélyén rejlik?
Hogyan váltak a 19. század pikáns és borzongató népmeséi a polgári erkölcsöt, takarékosságot és szorgalmat sulykoló „fésült” propagandává?
Miért tartották bolondnak Benedek Eleket a képviselőtársai, amikor az Országgyűlésben a mesekönyvek kiadása mellett kezdett el lobbizni?