Ahhoz, hogy megértsük a magyar politikai gondolkodás történetét, ismernünk kell a környező népek eszmetörténeti hagyományait is. Ehhez nyújt segítséget három kötet. Új könyvajánlónk a Substacken.
Nem túlzás azt állítani, hogy egy megismételhetetlen intellektuális teljesítménnyel találkozunk, amikor kezünkbe vesszük a kelet-közép-európai régió modern politikai gondolkodástörténetét szintetizáló köteteket. Megismételhetetlen, hiszen az 1770 és 2018 közötti csaknem két és fél évszázadot, valamint a köztes-európai régió valamennyi kultúráját egy átfogó, a nemzetin túlmutató narratív keretbe helyezi. Tehát nem nemzeti szintre bontva tekinti át a történetet, hanem témakörönként egységesítve a nemzeti kontextusokat. Megismételhetetlen továbbá, mivel a humántudományok utóbbi évtizedekben tapasztalható visszaszorítása ma már nem tenné lehetővé, hogy történészek egy csoportja egy évtizeden át a régiót bejárva, a helyi kutatókkal egyeztetve — az alcím (Negotiating Modernity) szellemében — „tárgyalhassa le” a kötet tartalmát.
Mégis úgy tűnik, hogy a vállalkozás eredményei, a nemzetközi tudományosság berkein belül maradtak, és nem jutottak el a magyar közgondolkodás szélesebb rétegeihez. Pedig könnyen belátható, hogy a tágabb régió intellektuális hagyományainak az ismerete javítaná Magyarország nemzetközi cselekvőképességét, és eszközt adna a régiós politika mélyebb megértéséhez. Például Magyarországon senki sem lepődne meg azon, hogy Lengyelország kormányzatokon átívelően támogatja az ukrajnai és belarusz szabadságtörekvéseket, vagy hogy a mindenkori szlovák kormány a Beneš-dekrétumokra az állami integritás alapköveként tekint. Hogy felhívjuk figyelmet a tárgyalt kötetek hasznosságára, három tanulságot ismertetünk belőlük.
A múlt hosszú árnyéka rávetül a mindenkori politikára
A kelet-közép-európai eszmetörténet vizsgálata rávilágít a jelen politikai folyamatait meghatározó, a politológia által gyakran figyelmen kívül hagyott történeti és eszmei hagyományokra. A projekt a jelenlegi politikai helyzet fénytörésében értelmezi a modernség hosszú történeti folyamatát, lévén, hogy egészen 2018-ig mutatja be a régió eszmetörténetét. Ezzel kirajzolódnak olyan eszmei hagyományok, amelyeket a politológia gyakran figyelmen kívül hagy, a történészeknek vindikálva a jogot, hogy az 1989 előtti folyamatokkal foglalkozzanak. Ilyen például, hogy a legtöbb mai domináns ideológia szellemi előzményei a századforduló intellektuális pezsgéséből és a két világháború közötti időszakból eredeznek. Az egyik jellegzetes példa az Elbától keletre megjelenő irányzat: a kizsákmányolt agrárnépesség nagy arányával magyarázható „harmadikutas” népi/narodnyik mozgalmak. A szerzők ezeket agrárpopulistának nevezik, ezzel is hangsúlyozva a jelenkor felé mutató kapcsolódásukat. Elég csak három nevet említeni a magyar népiek közül, akik máig hatással vannak: a szabadelvű Bibó Istvánt, a kommunista Erdei Ferencet és a jobboldalra sorolható Németh Lászlót. Egy másik irányzat, amely a két világháború közötti közép-európai miliőből, mindenekelőtt az Osztrák-magyar Monarchia felbomlását követő protekcionista gazdasági rendszerből ered, az a neoliberalizmus, amely különösen a román és a lengyel gondolkodásban gyökerezett meg. Fontos hangsúlyozni, hogy a szerzők szigorúan kontextualista módszertant alkalmaznak: azt vizsgálják, hogy az adott gondolkodók saját koruk milyen vitáiba kapcsolódtak be, és milyen politikai céllal. A történelmi örökségek továbbélését is ebben a keretben értelmezik, tehát nem a jelenből vetítenek vissza válogatás nélkül a múltba.
A modernitás alapélménye a Nyugathoz való viszony kérdésében sűrűsödik össze
A szerzők a kelet-közép-európai modernitás megértéséhez a szimbolikus Nyugattal való folyamatos „alkudozás” sokrétűségét hangsúlyozzák. Nem véletlenül használják a Kelet-Közép-Európa kifejezést, amely azt érzékelteti, hogy a régió strukturálisan a nyugati rendszer része, de a magterületektől eltérő jellemvonásokkal. Az értelmezésükben kirajzolódik, hogy a modernitás eszmetörténete a régióban valóban az esetek legnagyobb részében a nyugatról származó gondolatok változatos recepcióját és továbbgondolását jelenti. Illusztris példa a modern nacionalizmus terjedése, amely egy nyugatról importált jelenség, de az ideológia jellegéből fogva helyi vonásokat kezd ölteni, és önmagát őshonosnak állítja be. A szerzők rámutatnak arra is, hogy olykor a hatásmechanizmusok a másik irányban működnek, és az eszmék keletről termékenyítik meg a nyugatot (például emigráns csoportok által). A hangsúly a recepciók sokrétűségén van, amelyet nem csupán az elutasítás vagy az elfogadás kettősége jellemez, hanem számtalan más tényező. Fontos, hogy
[ kik közvetítik az eszméket (pl. a Balkánra a nyugati eszmék gyakran keleti közvetítéssel érkeztek),
[ kik és hogyan értelmezik ezeket, (pl. a nemzeti önrendelkezés elvét máshogy interpretálta a nemzetállami kisebbség és a többség),
[ milyen helyi kontextusba érkezik az adott irányzat, (pl. míg Nyugaton a felvilágosodás eszméi a népszuverenitás elvének kibontakozását segítették elő, addig Kelet-Közép-Európában az abszolutista hatalom legitimációjának eszközeivé váltak),
[ milyen a magterületek és a perifériák viszonya (pl. Prága a reformszocialista diskurzus központjává válik 1968-ban a szovjet beavatkozásig),
[ milyen az időbelisége a befogadásnak (pl. a különböző modernista művészeti irányzatok, amelyek Nyugaton egymás ellenében jöttek létre, Kelet-Közép-Európában feltorlódva, egyszerre jelentkeztek).
A magyar eszmetörténet teljességében a regionális viták tükrében lehet értelmezni
Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a hazai intellektuális vitákról, nem elég önmagában azt bemutatni, hogy az egyes nemzeti kontextusok hogyan fogadták be a nyugati áramlatokat, azokat a tágan értelmezett kelet-közép-európai régió vitáinak tükrében kell értelmeznünk. Mindegyik nemzeti kontextus figyelemmel kísérte a környező területek eseményeit, legalább annyira, amennyire a nyugatra vetették tekintetüket. A birodalmakban és soknemzetiségű államokban értelemszerűen jelen volt a nemzetek közti párbeszéd (pl. lengyel-ukrán, szerb-horvát, román-magyar relációban). Az országhatárokon túl is jelentős recepció zajlott kelet-közép-európai területek között, amely történhetett ideológiák mentén (pl. a szocializmus transznacionális intézményei által), földrajzi közelség miatt (pl. a határrégiók mindig több irányba figyeltek), történelmi kapcsolatok okán (pl. a magyar nemesség élénk figyelemmel kísérte Lengyelország felosztását). A sor természetesen folytatható. Egy másik fontos szempont, hogy nem is feltétlenül szükséges, hogy mindig legyen kapcsolat két régió között, ahhoz, hogy hasonló eszmék jelenjenek meg. Elég, ha strukturális hasonlóság van, amely hasonló reakciókat termel ki (erre kiváló példa a hazai népi mozgalom). Egy további fontos előnye a regionális nézőpontnak, hogy viszonyítása alapot ad egy nemzeti kontextus megértéséhez. Hiszen csak úgy lehet igazán értékelni egy jelenséget, ha megnézzük, hogy más hasonló helyzetű országokban hogyan reagáltak rá. Eklatáns példája ennek, hogy az első világháborút elvesztő országokban szorult vissza a leginkább a liberalizmus, vagy hogy a nemzeti kisebbségekkel rendelkező államokban a kommunizmus nemzeti jelleget öltött.
A nemzeti kereteket meghaladó regionális perspektíva a projekt legnagyobb hozzájárulása az olvasóközösség számára. Egyrészt bemutatja mindazon nyelvi kontextusokat az albántól az észtig, amelyek máskülönben elérhetetlenek lennének számunkra a nyelvi akadályok és a sokszor még az adott nemzeti nyelven is szegényes eszmetörténeti tudományos irodalom miatt. Másrészt ezeket a nemzeti kontextusokat párbeszédbe hozza egymással azáltal, hogy egy közös elemzési keretben vizsgálja őket témák, nem pedig országok mentén. A kötetek végső tanulsága talán így az, hogy Kelet-Közép-Európa története nem különálló nemzeti történetek sora, hanem egy közös intellektuális térben zajló, mindmáig folytatódó párbeszéd.
Kovács Róbert Roland