A Tisza egyedül lesz többségben a Parlamentben, és egypárti kormányt is alakít. Hogyan próbálnak mégis eltérni ebben az aspektusban is a Fidesztől? Rajnai Gergely blogbejegyzése.
Magyar Péter alapvető változásokat ígér a magyar politikában; minél kevesebb szempontból szeretne hasonlítani a Fideszre. Ez egy kormányváltó párt vezetőjétől nem is meglepő, különösen tizenhat évnyi dominancia után, azonban nincs könnyű dolga, egész egyszerűen azért, mert olyan helyzetben találja magát, mint amilyenben Orbán Viktor volt 2010 óta folyamatosan. Az a paradoxon áll fenn, hogy a Fidesszel szembeni egyik legélesebb kritikát, miszerint folyamatosan egypárti, egyeztetésektől mentes kormányzás folyt tizenhat évig, nagyon nehezen tudja a Tisza elkerülni, hiszen ugyanúgy egyedül van hatalmas többsége az Országgyűlésben mint elődjének. Ráadásul potenciális ellenzéki partnerei is alig vannak a Parlamentben, mivel a Fidesszel és a Mi Hazánkkal sem lenne előnyös együttműködnie. Ebben a különleges helyzetben érdekes megoldást választott a Tisza: párton belül próbálja a többpártiságot megjeleníteni.
Magyarországon elszoktunk attól, hogy kormányzati szinten pártok közötti egyezkedés, kompromisszumok sora döntsön a politika irányáról. Már 2002 és 2010 között is egyértelmű volt, hogy két tömb van a magyar pártrendszerben, és bár a kormányzó MSZP és SZDSZ között voltak időnként súrlódások, a más európai országokban megszokott koalíciós dinamika ekkor sem volt jellemző Magyarországra. Kizárólag kétharmadot igénylő döntéseknél volt igazán érdekes a pártok közötti kompromisszum kérdése, de ezek ritkán fordultak elő. A Fidesz dominanciája alatt pedig az apróbb koalíciós viták és az ellenzék időről időre szükségszerű bevonása is eltűnt a hazai politikai életből, így hozzászoktunk, hogy a kormányzás egypárti: a párt hoz egy döntést, azt az ellenzék kritizálja, de semmiféle alkudozás vagy kompromisszumkényszer nincs.
Ez a hiány hozzájárult a Fidesz vereségéhez is. A központosított, egyeztetéseket mellőző döntéshozatalt sok ellenzéki szavazó nehezményezte; részben azért is, mert a sokak számára ideálnak tekintett nyugat-európai politikát ezek az egyezségek határozzák meg. Magyar Péter is többször utalt arra, hogy a Tisza-kormány alatt ez meg fog változni. A helyzet azonban úgy alakult, hogy a Tiszának ugyanolyan stabil többsége van, mint a Fidesznek volt, és még azt sem tudja megtenni, amit az MSZP 1994-ben, hogy bár a többséghez nem szükséges, mégis bevesz a kormányba egy kisebb pártot, mert a mostani felállásban ennek nincs politikai realitása. Választói joggal csalódnának benne, ha akár fideszes, akár mi hazánkos politikusok képviseltetnék magukat a Tisza-kormányban, így tulajdonképp rákényszerül az egypárti kormányzásra.
Így viszont nem tud megfelelni annak a választói elvárásnak, hogy folyamatos pártközi egyeztetés révén alakuljon ki a kormánypolitika. Ezért az a megoldás maradt, hogy a párton belüli nézeteltéréseket – a Fidesszel ellentétben – tárja legalább részben a nyilvánosság elé. Erre látszik példának Kapitány István és Hegedűs Zsolt Facebook-vitája múlt hétről, de már a miniszterek kinevezése is a szokásosnál nyilvánosabb formában zajlott.
Önmagában érdekes, hogy míg a nagy győzelem 2010-ben a Fideszt arra motiválta, hogy a minisztériumok számát – a korabeli igényeknek megfelelően – jelentősen csökkentse, mondván, így lehet spórolni a kormány működésén, addig a Tisza inkább növelte a portfóliók számát. A Fidesz azt akarta bizonyítani, hogy hatékonyan, gyorsan fog tudni működni. A Tisza viszont éppen azt, hogy a vita, az egyeztetés önmagában érték – ezt a kormányon belül, a minisztériumok között is meg kell valósítani, hogy képviselni tudják az ezt el is váró választók felé. A minisztériumok száma annyiban is igazolja, hogy a koalíciós működés szimulációjáról van szó a kormányon belül, hogy a portfóliók mennyiségét Nyugat-Európában gyakran az határozza meg, hány párt alkotja a kormányt: minden tagnak kell néhány minisztérium, amit politikai „zsákmányként” fel tud mutatni. Ez egypárti kormányzás esetén nem szükséges, hacsak nem azért, hogy a koalíciós működés érzetét legalább részben lehessen mutatni vele.
A Tisza Párt ráadásul bizonyos értelemben maga is egy koalíció. Sokféle, a nagyközönség és talán a párt számára sem teljesen ismert nézetet valló ember tagja a közösségnek, a szavazók pedig még sokkal több világnézeti háttérből érkeztek. Nem véletlen, hogy a Tisza egyik kulcsfigurája, Radnai Márk tulajdonképpen a párt mozgalmi elemeinek koordinálásáért, a közösség tagjai felől érkező igények becsatornázásért felelős kormánybiztos lett. A koalíciós kormányokban gyakran van olyan szereplő, akinek fő feladata a kormány munkájának, a különböző pártérdekeknek a koordinálása, ezt a Tiszának azonban párton belül kell megoldania.
A közelmúlt magyar politikatörténetében volt már némileg hasonló módon működő párt: a Magyar Szocialista Párt ugyanis platformokon keresztül maga is egyfajta koalícióként működött 1990 és 2010 között. Ebből származtak előnyei: miután „az ellenzéket” párton belül alakították ki, képesek voltak uralni a baloldali teret egészen 2010-ig, és a saját politikai táboruk vitáit párton belül, mégis gyakran a nyilvánosság előtt tudták lerendezni. Ezek a viták azonban gyakran szétesett, rendezetlen párt benyomását keltették, így ez a felállás végül hozzájárult az MSZP bukásához. A Tisza értelemszerűen a modell előnyeit szeretné maximalizálni, ezzel lehetőleg biztosítva saját nagypárti státuszukat, megelőzve, hogy az esetleges elégedetlenek, ellenvéleményt képviselők új pártot alapítsanak, vagy csatlakozzanak egy másik politikai mozgalomhoz – a szimulált koalíció elejét veheti a pártszakadásnak. A kérdés az, hogy sikerül-e ezt a működést tartósan rendezett módon fenntartani, vagy az egypárti vezetés esetén megszokotthoz képest valamivel kaotikusabb kormányzást eredményez.
https://horvathggyorgy.substack.com/p/tisza-es-szimbiokracia