A magyar politika gyakran visszatérő motívuma, hogy amíg a Fidesznek nem kell kézzel fogható választási programmal előállnia, addig az ellenzéktől mindenki elvárja, hogy a kormányzóképességet demonstrálandó részletes szakpolitikai programokkal próbálja megnyerni a választók támogatását. Minek köszönhető, és hogyan viszonyul a nyugati trendekhez a mostani magyar kampány programtematikája? Zsiga Bulcsú blogja.
Amíg Nyugaton mind a kormányzó, mind az ellenzéki pártok megalkotják a maguk programjaikat, addig Magyarországon látszólag éles kontraszt mutatkozik a kormányoldal és ellenzéke között. A Fidesz dominanciájából kiindulva mondhatnánk azt is, hogy a magyar politikában jelenleg kevés haszontalanabb dolog van választási szempontból, mint a programalkotás, mivel az erősorrendet eddig nem a kormányprogramok kidolgozottsága határozta meg, hanem az, hogy kit látott elég erősnek a társadalom ahhoz, hogy megoldja a problémáit. A programok azonban fontos részét képezik a demokratikus választásoknak, mivel támpontként szolgálhatnak a választópolgárok számára a pártok kormányon nyújtott teljesítményének utólagos elbírálása során. Ezen felül a pártok arról is beszámolnak, hogy az adott politikai erő hogyan kezelné a társadalomban felmerülő problémákat, konfliktusokat, valamint magáról a kormányképességükről is számot adnak.
Az írott program hiánya azonban nem azt jelenti, hogy a jobboldalnak ne lenne intézkedésekben és szóbeli ígéretekben megmutatkozó társadalomképe, például a “munkaalapú társadalomról” vagy a “családbarát kormányzásról”. A választási program hiánya ebben az esetben nem a koncepciótlanságnak jele, hanem annak az indikátora, hogy a miniszterelnök nem akarja fölöslegesen szűkíteni a mozgásterét és a politikára mint gyakorlati tevékenység gondol. Ez mutatkozott meg a Fidesz 2010 utáni két országgyűlési kampányában is: a 2014-es és a 2018-as kampányokat minimalista ígéretek jellemezték (a kormánypárt a folytatásra kérte a felhatalmazást). Ehhez képest a 2022-es kampányban jelentős változás ment végbe.
Úgy érezte 2022-ben a kormánypárt, hogy nyomatékosítania kellett a társadalom számára, hogy kormányzóképes, így többek között bevezette a fiatalok SZJA-mentességét, adóvisszatérítést kínált, illetve beavatkozott a piaci folyamatokba (Ár-stoppok, rezsivédelem). A mostani kampányban ismét rákapcsolt, és tovább fokozza a jóléti intézkedéseket a Fidesz (többgyermekes anyák adókedvezménye, Otthon Start), a választás egyik legfontosabb tétjének pedig az intézkedések megmaradását és további kiszélesítését jelölte meg. A Tisza úgyszintén a kormányzóképességét akarja demonstrálni a részletes, szakértői kormányzást ajánló választási programjával, illetve a Fideszre rálicitálva további adócsökkentést, a rezsicsökkentés szociális alapú kiterjesztését, az egészségügy és az oktatás rendbetételét valamint bérlakásprogramot ígér. Ezt gyakran szokták negatív felhanggal ígéret dömpingként vagy cunamiként nevezni.
De vajon csak Magyarországra lenne jellemző az ún. „ígéret cunami” jelensége, vagy ennél általánosabb trendről van szó?
Ennek a kérdésnek a megválaszolására ad nekünk támpontokat Mathias Bukh Vestergaard dán politológus, aki a tanulmányában 11 nyugati ország (nyugat-európai és angolszász országok) pártrendszerét vizsgálta annak fényében, hogy az elmúlt negyven évben hogyan változott a választási ígéretalkotás gyakorlata. A szerző szerint az elmúlt évtizedekben sokkal versengőbb lett a politika a nyugati pártrendszerek többségében. A politikusok eltávolodtak a társadalomtól, ami miatt meglazult a választók és az őket hagyományosan képviselő pártok kapcsolata (lásd: baloldal és munkásosztály), valamint megjelentek „együgyű” (single-issue) pártok és mozgalmak, amelyek a klímaváltozást, az identitáspolitikát vagy a bevándorlást felkarolva komoly támogatottságot tudnak felmutatni a mai napig. Vestergaard abból indul ki, hogy mivel több párt verseng a kevésbé lojális és könnyen mozdítható szavazókért, így az a racionális stratégia, ha a kormányzásra készülő pártok megpróbálják túllicitálni a többieket, illetve átveszik az új mozgalmaktól például a bevándorlás ügyét.
Az eredmények azt mutatták, hogy az 1980-as évekhez képest manapság kétszer több szakpolitikai vállalást tesznek a pártok a programjaikban. Emellett azt találta Vestergaard, hogy a pártok számának növekedése fordítottan arányos a vállalások növekedésével; vagyis az ígéretek abban az esetben burjánzanak el, ha kevesebb párt versenyez a hatalomért. Ez főleg az angolszász országok pártrendszereire jellemző. A pártok mérete is számít: a kisebb, ügyek mentén politizáló pártok kevesebb ígéretet fogalmaztak meg, mint a hagyományos néppártok. Ezenfelül, ha a pártok növelni tudták az általuk képviselt ügy fontosságát, akkor szintén megnőtt a vállalások aránya a programokban.
Ha az eredményeket rávetítjük a magyar esetre, akkor a felfokozott verseny mögötti döntő körülménynek a verseny kétpártivá válását érdemes tekinteni. Ameddig az ellenzéki térfél egy egymással rivalizáló erők alkotta sokpártrendszer volt, addig a Fidesznek nem kellett különösebben megerőltetnie magát; elég volt annyit mondani, hogy folytatják. A magyar pártverseny ezen időszakában kevesebbet kellett ígérgetnie, valamint a kormányzati teljesítményt bizonygatnia a Fidesznek, mivel gyengébb volt a versenykényszer. Ahogyan elindult az ellenzéki térfél blokkosodása, úgy kellett a Fidesznek is többet beszélnie arról, hogy miket ért el, illetve mit akar még elérni a jövőben. Ezt csak fokozni tudta a Tisza Párt azzal, hogy a kormánypárt egyedüli kihívójává nőtte ki magát. Ilyen szempontból a magyar fejlemények más okból, de beleilleszkednek a nyugati (főleg angolszász) trendekbe: ha az ellenzéki oldalon nincs sokpártrendszer és a versengés kétpárti, akkor a Fidesznek is feljebb kell kapcsolni a sebességet. Az áprilisi választáson pedig kiderül, hogy melyik lesz a nyerő: a szakértői kormányzás ígérete vagy a gyakorlatorientált kormányzás filozófiája.