Felkerülni a sakktáblára
Orbán Viktor washingtoni látogatása nem elsősorban az ott megkötött megállapodások miatt fontosak, hanem van egy mélyebb, a magyar történelmi mintákból fakadó jelentősége a saját szavazótábora számára.
A magyar kormány amerikai útja napokig dominálta a magyar közbeszédet. Sok szó esik arról, hogy vajon mit sikerült elérnie Orbán Viktornak Washingtonban: milyen megállapodásokat kötött az energiaimport kapcsán, miféle „pénzügyi védőpajzsot” szerzett be, mit ígért ezért cserébe az Egyesült Államoknak, és így tovább. Ezek természetesen mind fontos szakpolitikai kérdések, de mégsem mutatnak rá az utazás lényegi jelentőségére. Ennek megértéséhez ugyanis nem a jelenlegi magyar, de még csak nem is az aktuális nemzetközi politikai helyzetet kell megvizsgálnunk, hanem a hazai politika történelmében kell keresnünk a választ.
A magyar külpolitika minden korszakban kicsit más célokat tűzött ki magának. A különböző politikai oldalak természetesen mindig is vitatkoztak azon, hogy miként is kellene nemzetközi kapcsolatokat építeni, de kirajzolódik néhány minta, ami évszázadokon át vissza-visszatért a magyar külpolitikába. Az egyik ilyen mintát jól illusztrálja, hogy már II. Rákóczi Ferenc francia, illetve oszmán segítséget próbált szerezni szabadságharcához, majd később Kossuth Lajos is a magyar szabadság ügyével járta körbe a világot, Törökországtól kezdve Anglián keresztül egészen az Egyesült Államokig. A bukott szabadságharcok egyik közös pontja, hogy a kudarc egyik okának azt tekintette a magyar politikai elit, hogy a nagyhatalmakat nem érdeklik a magyar nép szempontjai; nem foglalkoznak országunkkal, csak akkor segítenek, ha saját geopolitikai vagy gazdasági érdekeik szerint ez tűnik a leghelyesebb iránynak.
Ez a tapasztalat kialakított egyfajta szkeptikus álláspontot a Nyugattal szemben, különösen a nemzetinek nevezhető politikai oldalon. Számukra az egyik fő cél a magyar politikai autonómia kialakítása, növelése volt, és világossá vált, hogy ez a cél teljesen érdektelen a nagyhatalmak számára. Trianon traumája csak olaj volt a tűzre, és ez meghatározta a két világháború közötti magyar külpolitikát. Miután a nemzeti oldal dominálta ezt az időszakot, a nemzeti szempontok kerültek előtérbe a külpolitikában is, és a fő célkitűzés az volt, hogy a Nyugat fogadja el a trianoni határok revideálásának legitimitását. Sok egyéb mellett ez volt az egyik ok, ami miatt Magyarország a német-olasz hatalmi tengely felé fordult a II. világháború előestéjén, mert ott kapott arra utaló jeleket, hogy a magyar nemzeti törekvést legalább részben legitimként ismerik el.
A párizsi béke és Magyarország keleti blokkba sorolása (erre csak rátett 1956) tovább erősítette a nemzeti oldalban azt a meggyőződést, hogy a Nyugat egyáltalán nem érti, és nem foglalkozik a magyar nemzeti törekvésekkel. Lehetett különféle megállapodásokat, eredményeket elérni bizonyos pillanatokban, de mindez csupán az adott geopolitikai helyzet eredménye volt, nem azt jelezte, hogy a nagyhatalmakat érdekli a magyar szándék.
A washingtoni látogatás éppen ezért volt fontos a Fidesz táborának. A Tisza Párt erősödése és a különböző belpolitikai problémák (gazdasági nehézségek, botrányok, stb.) miatt talán a saját tábor bizalma is megingott Orbán Viktorban. A nagy delegáció és annak fogadása azonban ezt az évszázados mintát folytatva jelzett a szavazók felé: a miniszterelnök képes megértetni a magyar nemzeti megközelítést nagyhatalmi vezetőkkel. Ebből a szemszögből nézve teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz megállapodásokat kötött Donald Trumppal. A nemzeti megközelítés nem erre koncentrál, hanem arra, hogy a magyar célokat legitimként ismerjék el. Az, hogy Trump többször is kijelentette, Orbán magyarázatát (pl. arról, hogy miért szorul az ország orosz gázimportra) elfogadta, megértette. Ezek a kijelentések politikailag sokkal jelentősebbek a magyar külpolitikai gondolkodás nézőpontjából, mint a konkrét, kézzelfogható eredmények.
Orbán szereti magát nemzetközi sakkjátékosként bemutatni, és a „nem igaza van, hanem igaza lesz” bon mot is arra utal, hogy hosszútávú, komoly stratégiai lépéseket tesz. A washingtoni találkozót is a legtöbben ebben a kontextusban próbálják megérteni, és azt keresik, hogy ezek a lépések hosszabb távon hogyan fizetődnek ki a kormány számára. A lényeg azonban ezúttal nem az volt, hogy jó lépést tegyen a sakktáblán, hanem, hogy úgy látsszon, hogy sakkfiguraként felkerült egyáltalán a sakktáblára Magyarország. Az is lényegtelen, hogy milyen súlyú figura a miniszterelnök, a fontos az, hogy legalább a nemzeti tábor azt lássa: évszázados törekvése, hogy legitimként ismerjék el szándékait, végre megvalósult, és a nagyhatalmi gondolkodásban legalább minimális szerepet játszik az, hogy mi a magyar törekvés.
Rajnai Gergely