Korunk kulcsszava az igazság érvényesítése a hamissággal, sőt a hazugsággal szemben. De az igazság érvényesítésének van egy túl sietős formája. Umberto Eco kapcsán erről szól Csizmadia Ervin blogja.
Sosem felejtem Umberto Eco korszakos mondatát a Rózsa nevéből: „Az igazsággal az a baj, hogy mindig siet”. Azért is gondolok sokszor erre a mondatra, mert politikával foglalkozom, és a politikusok szótárában az igazság a leggyakrabban használt szavak egyike.
„Mostantól leleplezzük a hazugságokat, és a politikában az igazság érvényesül majd” – halljuk az ilyen és ehhez hasonló megállapításokat napi 24 órában, és kénytelenek vagyunk rögzíteni magukban, hogy e mondatok mögött pont az van, amit Eco szóvá tesz: a sietség. Úgy tetszik, a politikában az igazság komótos képviselete megbocsáthatatlan, s a bűnt, a hazugságot, a rosszat gyorsan, minden átmenet nélkül, mondhatni: máról holnapra kell leleplezni. Pedig – idézzünk csak fel egy másik sokszor hallott kitételt – a demokrácia azért jó kormányforma, mert kiérlelten, hatalmi ágak egymást ellenőrző rendszerében, azaz nem hübelebalázs módjára halad előre. Megtörne ez utóbbi „igazság” az előbbi „igazságon”? A demokrácia ahelyett, hogy lomha és sokszorosan ellenőrzött rendszer lenne, egyre gyorsabb és egyre inkább elmossa a határokat akár az intézmények összjátékát illetően is?
Mondhatjuk persze, hogy demokrácia válogatja. Ahol régebb óta üzik a „demokrácia-ipart”, ott azért nehezebb túlfuttatni az igazságot az intézmények rovására. Míg, ahol a demokrácia történelmileg terhelt, ott az új demokráciák is cipelik magukkal a régi terheket. De még ez a különbségtétel sem igaz. Hiszen számos nemzetközi cikkből az derül ki, hogy például az Egyesült Államok demokráciája is súlyos problémákkal terhelt, s talán e problémák gyújtópontjában épp az igazság felgyorsított érvényesítése áll.
Magyarországon ma az igazság nevében elég sok minden történik. Már 2010-ben elkezdődött az a folyamat, amely az igazság képviseletét állította a középpontba. A 2026. évi választás, ha nagyon más eszközökkel és intenzitással, de szintén ezt teszi. A Fidesz létrehozta a maga NER-jét, és a kétharmados felhatalmazottságok sűrű hálójában el is hitte, hogy amit menedzsel, az a nemzeti együttműködés. A nemrégiben megalakult Tisza-kormány – épp a Fidesz-korszak teljes tagadásával, de – szintén a nemzeti egységre apellál. Azt mondják például, hogy a bal- és a jobboldal fogalmai értelmüket veszítették, mert nincsenek ilyen fogalmak, csak a magyar fogalma van érvényben. Egészen pontosan a mai időszak kulcsmondata így szó: „nincs jobb és nincs bal, csak magyar”. Fogalmi rendszerváltást is akar tehát az új kormány, s szinte mindent el akarnak törölni, ami az elmúlt 16 évben érvényben volt. Ami nyilvánvalóan nem lehetséges másképpen, csak sietve. Igazságérvényesítés klasszikus Eco-i esete, csak vadonatúj kiadásban. Természetesen e mögött nem csupán az elitek, de a szavazók is állnak: sokszor a szavazók jobban akarnak sietni, mint az elitek. És akkor az igazság minden más érték elé kerül.
Bibó Istvánnak van egy nagyon érdekes megállapítása, még az 1940-es évekből. A német hisztériáról szóló nagy tanulmányában foglalkozik a nemzeti egység kérdésével. Azt írja: egy ország történetében nagyon is vannak olyan helyzetek, amikor az adott ország „úgy tesz” mintha egységes lenne, holott nem az.
Valami ilyesmit érezhetünk a magyar politikai közéletet figyelve. Arról van ugyanis szó, hogy a magyar közéletben tartósan nincs egység, de ezt a különféle oldali elitek nem nézik jó szemmel. Nem nézték jó szemmel 2010-ben, és nem nézik jó szemmel ma sem. És itt nem állnak meg, hanem egy nagy forradalmi hevülettel át akarják ívelni a megosztottságot. Ezért jönnek az igazság-programok, és ezért jön a másik oldal végleges kifüstölési szándéka.
Egyszer talán lelassul az igazság, és botladozni kezd. Addig olvassuk szorgosan a Rózsa nevét.