Túlmenően azon a kérdésen, hogy ki nyeri az egy hónap múlva következő választást, van egy nem kevésbé fontos másik kérdés is: vajon minek kellett megváltoznia a politikában, hogy a Fidesznek a 2024-et követő két év alatt a 2026-os választás megnyerésére esélyes kihívója legyen?
A válaszhoz vissza kell ugranunk az időben, egészen az 1990-es rendszerváltásig.
Azzal kapcsolatban két nézet él. Az egyik, hogy a magyar átmenet döntően belső tényezőkből, a társadalomnak a régi rendszerrel való elégedetlenségéből fakadt. A másik – és számunkra most ez az érdekesebb –, hogy a változások elsősorban külső tényezőknek köszönhetően következtek be. Ha így nézzük, akkor azt látjuk, hogy az 1956 utáni szocialista rendszert fenntartó hatalmi viszonyok radikálisan átalakultak, hiszen a Szovjetunió alapvetően meggyengült és az Egyesült Államok megerősödött. Ez a megerősödés volt a demokratizálódás elemi külső feltétele. De ebből automatikusan nem következett az új magyar demokrácia fejlődési iránya.
Magyarországon az 1980-as években már puha diktatúra volt. Ezért aztán az átmenet idején a folyamatot kívülről segítő Nyugatnak a rendszerváltás sikere érdekében nem kellett radikális eszközöket alkalmaznia. Az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei megelégedtek azzal, hogy – apellálva a 80-as évek második felében megerősödő ellenzéki csoportokra – rábízzák Magyarország demokratizálását a belső erők közötti alkudozásokra. Ez az „önkorlátozó” nyugati stratégia a legfőbb tanulsága az akkori időknek.
De nem csak az akkoriaknak – a Nyugat egészen a 2000-es évek közepéig ezt a stratégiát követte: a magyarok jól csinálják a dolgokat, a demokrácia él és virágzik, erőteljesebb felszólítás az irány módosítására szükségtelen.
Talán Kelet-Közép-Európa első illiberálisnak minősített kormánya, a lengyel Lech Kaczynksi kormánya gondolkodtatta el először a Nyugatot, hogy a túlságosan “engedékenyen” kezelt kelet-közép-európai demokráciák „rossz irányba” is mehetnek. A 2010-es Orbán-kormánnyal kezdődő időszak pedig tovább fokozta a nyugati aggodalmakat, ami a 2020-as évek elejére, már nem csak folyamatos verbális kritikákhoz, de a Magyarországgal kapcsolatos stratégia módosításához is vezetett.
Egészen pontosan ez a stratégia-módosítás az első Trump-adminisztrációt felváltó Biden-kormány idején történt, amikor döntés született az 1990 körül meghonosodó említett „puha” amerikai stratégia felülvizsgálatáról, az Egyesült Államok által támogatott (döntően civil társadalmi) szervezetek aktívabb magyarországi szerepvállalásáról.
Mindez a változás csak kisebb hullámokat vetett a hazai nyilvánosságban, de azért célszerű leszögeznünk: az Egyesült Államok kormánya revideálta több mint három évtizedes stratégiáját, és immár úgy foglalt állást, hogy pusztán belsó erőkből a magyar demokrácia nem stabilizálható, illetve nem mozdítható el az USA számára kívánatosabb irányba.
Azt kell tehát megállapítanunk: a Tisza Párt felemelkedésének nemzetközi hátterét ez a stratégia-változás keretezi, ami még akkor is alapvető jelentőségű, ha figyelembe vesszük, hogy a Biden-kormány időközben megbukott. A 2. Trump-adminisztráció nagyon más Magyarország-politikát folytat, mint elődje; de a Biden-i vonalat az európai mainstream tovább viszi, s ez bőséges hátszelet ad a Tisza Párt látványos felemelkedéséhez, illetve ahhoz, hogy Magyar Péter Orbán Viktor kihívója lehessen
Az egészből az a zavarba ejtő tanulság adódik, hogy meglehet, az Orbán-rendszerrel szembeni belső alternatívaképzés korlátozott. A Tisza Párt felemelkedését ezért érdemes összefüggésbe hoznunk az amerikai stratégia megváltozásával, vagy más szóval: a magyar belpolitikát a külpolitikával.
Csizmadia Ervin