A visszatükrözés szerepe a politikában

A magyar politikában már meg se lepődünk azon, hogyha a politikai oldalak kegyetlenül kihasználják és kinagyítják a másik vélt vagy valós hibáit. Az ellenfél elé tartott görbe tükör a tükröt tartó politikus táborának az indulatait szolgálja ki. Érdemes lenne azonban másféle tükröket is a politika szolgálatába állítani, mert akkor mind a kormány, mind az ellenzék jobban látná magát és a másikat is.

---

A 2000-es évek eleje-közepe óta a magyar politikai kommunikációnak egyik jellemvonása, hogy az igyekszik minél rosszabb színben feltüntetni a politikai ellenlábasokat. A politikusok között zajló vitákat a közvélemény – függetlenül attól, hogy azok online vagy offline térben zajlanak – gyakran tartja meddőnek, sárdobálásnak, semmint termékenynek, vagy előremutatónak. A politikusok közötti viták színtere beszűkült a parlamenti plénum területére, ahol rendre elbeszélnek egymás mellett és személyeskednek. A disputák zöme a televíziós vitaműsorokban szereplő újságírók, politikusok és elemzők között mennek végbe. Az interakciók nem a másik fél álláspontjának a jobb megértéséről szólnak, hanem a rombolásról. Ezt a helyzetet súlyosbíthatja, ha két nagy blokk határozza meg a versenyt. A bontógolyó azonban senkit sem kímél.

Ebben az internetes mémkultúra se tekinthető támogató partnernek. Az internet népe akár egy képkocka vagy rosszul sikerült mondat felhasználásával nagyon gyorsan a feje tetejére tudja állítani a politikusok eredeti szándékát és mondanivalóját. Természetesen a másik kifigurázása, kikarikírozása nem szabad, hogy tiltott műfaj legyen, hiszen az is a szabad véleménynyilvánítás egyik formája és fokmérője. A modernkori magyar politikai humor is csak az 1848-as polgári átalakulással és a cenzúra eltörlésével tudott szárba szökkenni. A különböző csatornákon megjelenő karikatúrák, mémek és MI-videók görbe tükörként adnak látleletet a közéletről, szórakoztatja és bevonja az embereket. Mindez nem lenne gond, ha a tükrözésnek lennének más műfajai is a politika és a nyilvánosság eszköztárában, ami hatással van az emberekre és magára a politikára is.

A modern politika egyik sajátosságaként számontartott párhuzamos valóságok velejárója, hogy nem ugyanazok a politika megítélésének a mércéi, illetve beszűkül a politikai párbeszéd lehetősége is. A párbeszédnek azonban lehet terápiás hatása is, ha azt jól alkalmazzák. A humanisztikus vagy személyközpontú pszichológia egyik módszere a segítő beszélgetés, amelynek egy technikája a visszatükrözés. Egy ilyen beszélgetés során a segítő abban van a kliensének a segítségére, hogy az jobban megértse a saját problémáit, érzéseit és gondolatait. A visszatükrözés során a másik fél a saját szavaival visszamondja a hallottakat, legyenek azok tények vagy érzések, aminek az a célja, hogy a kliens újra átgondolhassa azokat, segítve ezzel az önmegértését.

Egy politikai vitának a politika alaptermészetéből adódóan nem igazán lehet pszichológiai értelemben vett terápiás célja. Mindez nem jelenti azt, hogy egy politikai párbeszéd, egy vita ne hathatna pozitívan a demokrácia minőségére. Érdemes lehet például visszatekerni az idő kerekét kicsit több mint húsz évvel korábbra. A vita fő témái (adócsökkentés; szociálpolitikák; állami szolgáltatások; politikai víziók) korántsem annyira fontosak, mint a két politikai vezető által képviselt vitastílus. A vita során többször is elkötelezték magukat a méltányos párbeszéd és az együttműködés mellett, valamint a másik mondandójára reflektálva igyekeztek bemutatni a két fél politikai programjai közötti, gyakran filozófiai természetű különbségeket (és hasonlóságokat). A „tőről metszett liberális” miniszterelnök (Gyurcsány) és a háborús retorikát elutasító pártvezér (Orbán) persze odaszúrtak és személyeskedtek, ha arra lehetőségük volt, de semmi esetre sem próbálták meg a másikat súlyosan diszkreditálni vagy a végletekig eltorzítani azt, amit képvisel. Arra törekedtek, hogy megmutassák a választók és az ellenfelük számára, hogy ők hogyan látják a másikat, illetve azt a víziót, amit az országnak kínálnak fel.

A 2005-ös vita egy olyan alapot szolgáltathatott volna a 21. századi magyar politika számára, ami sokat segíthetett volna az egyre jobban polarizálódó magyar társadalom számára, hogy jobban megértse önmagát, illetve azokat, akikkel politikailag nem ért egyet. Sok ilyen jellegű beszélgetésre lett volna szükség a vitát követő években, azonban a 2006-os év jól ismert eseményei tartósan elvágták az érdemi párbeszéd lehetőségét. Egyszer talán a magyar politikusok újra nyitottá válnak az olyan jellegű gesztusok gyakorlására, mint amit a 2005-ös vita jelenthetett volna. Mindenki jobban járna, ha így tennének.