A szegénység kultúrája
A fenti fogalmat, amely beépült a tudományba, Oscar Lewis (1914-1970) amerikai antropológus alkotta meg. Lewis 1943-ban folytatott családkutatást a mexikóvárosi szegénynegyedekben. Legismertebb műve, a Sánchez gyermekei (1961) számos hasonló kutatás mellett ihletett játékfilmet is. A könyv és a film tanulságos, mert következtetései nemcsak Mexikóra érvényesek, hanem úgyszintén a mai Magyarországon, ahol gyakran beszélünk tömeges elszegényedésről, sőt, a média olykor a harmadik világhoz közelítő állapotokat fest fel.
Ritkán fordul elő, hogy egy társadalomtudományos művet átemelnek a mozivászonra. Ez történt az amerikai antropológus, Oscar Lewis Sánchez gyermekei című könyvével, amelyben egy mexikóvárosi család öt tagja meséli el az életét. Lewis megalkotta a szegénység kultúrája kifejezést, amely kontinenstől, régiótól, kultúrától függetlenül jellemzi a társadalom legelesettebb, alkalmi munkákból élő, vagy tartósan munkanélküli rétegeit. A magyarországi cigányság-kutatók is gyakran használják a kifejezést. A szegénység kultúrájához tartozik például az informális kapcsolatok felhasználása, az uzsorakölcsön felvétele, az állammal, annak intézményeivel és hatóságaival szembeni – gyakran nem alaptalan – bizalmatlanság, a családon belül a személyes tér nélkülözése, pszichikai szempontból a tanult tehetetlenség (főleg a fiatal lányok és az idős emberek körében), az érzelmek fölötti kontroll hiánya, az erőltetett és hivalkodó férfiasság, a machismo kultusza, mint afféle kompenzációja az anyagi hiányoknak. Mint látható, korántsem csak anyagi szegénységről van szó, hanem bizonyos pszichikai kiszolgáltatottságról, a jövőbe vetett remény hiányáról.
Fontos, hogy ezek együttesen jellemzik a szegénység kultúráját. Külön-külön ugyanis megtalálhatók akár a középosztályok, akár a felső-osztályok tagjainak életében. Ne keverjük tehát össze a dolgokat, az ok-okozatot! Csak akkor beszélhetünk a szegénység kultúrájáról, ha teljesül a feltétel, hogy a fenti jellemzők mind együtt vannak jelen! Az elit és a középosztály szemével nézve a szegénység kultúrája kaotikus és némely elemében fenyegető, ám van funkciója: bizonyos rendszert visz az alul lévők életébe. Rendet és íratlan normákat jelent, amely nélkül a tömeges szegénység még elviselhetetlenebb lenne.
Az 1978-as amerikai filmben, amely Lewis szociográfiájából készült, Jesús Sánchez gyermekei a szegénynegyed közepén álló, Casa Grande nevű hatalmas lakótömbben sorra belecsúsznak a korai párkapcsolat, rosszul fizetett munka és piti bűnözés csapdáiba. Csak az idősebb lány, Consuelo képes kitörni. Ő gyermekként tanári és irodalmi pályáról álmodik. Lewis írja, hogy a lány szinte költői magasságokba emelkedett, amikor beszámolt hétköznapjairól. A poétikus stílus talán annak köszönhető, hogy, mint megtudjuk, rendszeresen hallgatta a rádiót (a Casa Grande lakóinak 79%-a rendelkezett rádióval!), és beleolvasott apja újságjába, továbbá mostohaanyja sokszor elvitte moziba. Példája rávilágít arra, hogy a média és a film egyéni szinten segítheti a kulturális kiegyenlítést a társadalomban: ezek a csatornák közvetíthetik a középosztály kultúráját meg életmintáját, s akár elérhetik a kulturális választófalak áttörését egyes egyéneknél. S lám, kiszabadulva a szigorú atyai és fivéri kontroll alól, Consuelo a mexikói nőjogi mozgalom egyik vezetőjeként valósítja meg önmagát! Happy end-es sztori, azonban Lewis érzékelteti, hogy a kulturális csatornák ide vagy oda, a Consuelo Sánchezhez hasonló életpálya igen ritka: a mérleg másik serpenyőjében rengeteg a lehúzó elem (iskolaelhagyás, korai munkába állás, a személyes tér hiánya stb.). Consuelo szerencséje, hogy az akadályozó tényezők egy részét elkerülte, más részét pedig sikerült legyőznie.
Okunk van az aggodalomra: ma a világban a jövedelmi és életszínvonalbeli különbség egyre növekszik. A kormányok Mexikóban (s persze, nem csak ott, hanem másutt is, például Európában) föláldozták a piaci versenyképesség oltárán az egyenlőtlenségnek fölszámolásának célját. Nem számoltak azzal, mi lesz az egyenlőtlenségeket toleráló politika negatív következménye a társadalmi kohézióra, az állampolgári kultúrára, valamint az egyének életesélyeire, mobilizációs képességére nézve. Az 1980-as évek óta a társadalmi egyenlőtlenségek drasztikusan növekednek, az elit nagy része számára a társadalom szétszakadása már nem deviancia, hanem majdhogynem természetes állapot, ahogyan, néhány, a jóléti modellhez ragaszkodó régiót (Skandinávia, Ausztria) leszámítva, mindegyik országban. Nemcsak az anyagi szakadék növekszik, hanem a műveltségi szakadék is, ami tovább akadályozza a szegények kitörését. Gondoljunk bele, hogy az egyetlen iskolai osztályt végzett farmergyerek, Lincoln autodidakta módon elsajátította kora amerikai műveltségét. Ma ez elképzelhetetlen, akkora a tudásanyag, amit be kellene hozni, nem beszélve a kapcsolatokról (az elitbe kerülés esélye is egyre szűkebb)!
Consuelo sorsa felhívja a figyelmet arra, hogy a rádió és televízió dominanciája sem volt olyan negatív, mint gyakran gondoljuk: ezek révén a szegények hozzáfértek az információkhoz, és osztoztak az elit meg középosztály kultúrájában. A digitális technológia viszont individualizálja a médiafogyasztót, és bezárja identitás-buborékokba. Nem mellékesen: a korabeli mexikói rádió és tévé olyan latin-amerikai telenovellákat sugárzott, amelyeket nem(csak) huszadrangú lektűrszerzők írtak, hanem olyanok, mint Mario Vargas Llosa meg Gabriel García Márquez, azaz a kor nagyjai. Továbbá, az 1950-70-es években a politika világszerte – Észak-Európától Latin-Amerikáig, Izraeltől Indiáig – erősen mobilitás-párti, mondhatni, társadalmi és gazdasági értelemben baloldali volt. Ma az elitek sok egykori harmadik világbeli és posztkommunista országban köszönik, jól el vannak azzal, hogy a Nyugat és az új feltörekvők (Kína, Oroszország) bedolgozói, nyersanyag-ellátói, és hozzájárulnak saját polgáraik kifosztásához, az újra-gyarmatosításhoz. Mindezen tényezők miatt ma Consuelo sorsa a Casa Grandéból való kitörésre nehezebb lenne, mint volt az 1950-es években.
Paár Ádám