Paár Ádám bemutatja a venezuelai válság kapcsán a hiba és gőg történelmi szerepét.
A hiba gyakran befolyásolja a történelem menetét. Hiba alatt azt értjük, hogy egy aktor olyan lépést tesz, ami váratlan, és érdekeivel, céljaival ellentétes következménnyel jár. Erre példa a venezuelai válság esete. A nagyhatalmi hübrisz oly szélsőséges módon megsértheti a kis népek önérzetét, hogy azok eljuthatnak meglepő lépések megtételéig, ami egészen új irányt szabhat egy régió fejlődésének.
Simón Bolívar 1815. szeptember 6-án a nevezetes ún. Jamaicai levélben megfogalmazta egy közép- és dél-amerikai államszövetség tervét. Előtte Francisco Miranda ugyancsak felvázolt egy konföderációt, Che Guevara, a későbbi forradalmár pedig 23. születésnapján a Rio Grandétól Tűzföldig terjedő „mesztic fajra” ürítette a poharát. A „mesztic” az őslakos-fehér leszármazottak elnevezése, de áttételesen jelenti a köztes kultúrát, amely se nem indián, se nem spanyol, se nem fekete, hanem amerikai. Bolívar úgy fogalmazta meg ezt, hogy „mi kis emberiség vagyunk (…) közbülső fajta az ország jogos tulajdonosai és a spanyol bitorlók között: vagyis szülőhelyünket tekintve amerikaiak vagyunk, de a jogaink Európából erednek.” (Simón Bolívar írásai. ford. Benyhe János. Bp., 1976, a Venezuelai Köztársaság Nagykövetsége. 70.)
A 19. század közepén a felmerülő konföderális tervezetek szerzői hivatkoztak a veszélyre, amelyet az Egyesült Államok jelent a kontinens középső és déli területeire (ld. az 1846-48-as mexikói-amerikai háború, expedíciók Kuba és Nicaragua megszállására). A 2000-es években a Hugo Chávez nevével fémjelzett bolívari forradalom épített az USA-ellenes érzületre. Sokan látták Chávez sajátos rendszerében az eszmei erőt, amely egyesítheti Spanyol-Amerikát, vagy akár egész Latin-Amerikát. Donald Trump venezuelai akciója visszatérést jelent az erőpolitikához, a Monroe-elv egy igen agresszív alkalmazási módjához. Lehetséges, hogy a trumpi nyers erőpolitika, amennyiben megcéloz más latin-amerikai országokat, a szubkontinens országait, vagy azoknak legalábbis nagy részét az egyesülés felé taszítja. Hogy ez az egyesülés konföderáció lenne, vagy valami szorosabb szövetség, az kérdés. Könnyen lehet, hogy ez nem következik be. De megvan az esély rá. Ez jelzi, hogy nincs a történelemben „lefutott meccs”: ami évtizedeken át irreálisnak tűnik, egy történelmi pillanatban realitássá válhat. Ki számított volna arra 1850-ben, hogy a következő évszázad elején a Habsburg Birodalom megszűnik, és lesznek olyan országok, mint Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, vagy a független Magyarország? Vagy 1789-ben ki gondolta volna, hogy három év múlva Franciaország köztársaság lesz? Csak utólag visszanézve tűnik minden egyenes vonalúnak. Így van esélye annak, hogy Latin-Amerika az egyesülés útjára lép, amennyiben a Trump-féle erőpolitika fokozódik.